Magasházi Anikó: Távol-keleti munkakultúra

A közgazdasági szakirodalom kiterjedten foglalkozik a távolkeleti gazdasági csodával, a hetvenes évketől Japán, a nyolcvanas évektől a délkelet-ázsiai “kis tigrisek” (Hong Kong, Dél-Korea, Szingapúr és Tajvan), majd a kilencvenes évektől Kína felemelkedésével. A nemzetközi közgazdaságtan és üzleti gazdaságtan jeles képviselői a kilencvenes évek második felétől arra a következtetésre jutottak, hogy a nemzetek intézményeinek szerepe és a rendelkezésre álló társadalmi tőke jelentette azt a kritikus tényezőt, mely megkülönbözteti a gyorsan növekvő nemzeteket a lassabban fejlődőktől. (Dunning 2010:155).

A munkahely, mint a társadalmi tőke által formált munkakultúra színtere, a kilencvenes évektől egyre gyorsabban globalizálódó országokban a helyi és más távoli nemzetek munkakultúrájának találkozópontja. Mennyiben szolgálta a “bérelőnyön” alapuló export-orientált fejlődést a távolkeleti munkakultúra, s mennyiben lehet motorja, vagy éppen gátja a jövőben a feltörekvő gazdaságok ún. “innováció-vezérelt”, tudomány-intenzív szakaszába lépésének globális termelési hálózatok részeként? A távolkeleti munkakultúra “nyugati” munkakultúrától eltérő elemeinek vizsgálata során a szerző a szekunder források mellett az innovációs szakaszra áttérő Szingapúrban dolgozó külföldi és hazai vállalati vezetőkkel, munkavállalókkal készített interjúkra támaszkodott.


Nyomtatás   E-mail