Péter László: Labdarúgás és média: a hiperreál és a foci pornográfiája

Péter László: Labdarúgás és média: a hiperreál és a foci pornográfiája

Ha a futballra gondolunk, tulajdonképpen a közvetített (mediated) labdarúgás jut eszünkbe: a népesség jóval nagyobb hányada néz tévében meccseket, mint ahányan kilátogatnak a pályára. Ez nem is meglepő, hiszen míg mindenkinek van tévékészüléke, addig relatív kevés azon városok száma, ahol élvonalbeli focicsapat is működik. De rajongóként szerencséjére számos csatornán „belebotolhatunk” a mediált fociba: az elő közvetítések, a tévéhíradók adásai, a meccsek előzetesei, a sportolókkal, edzőkkel, különféle szakemberekkel készített interjúk, a következő forduló trailerei, a betelefonálós és elemző műsorok tucatjai, valamint a sztárfocisták piaci értékének alakulásairól szóló napi tudósítások, a fociklubok írott történetei, a legendás játékosok önéletrajzai, a mindenféle figyelem középpontjában álló sportolók magánélete, szerelmeik és szakításaik, a pletykák és találgatások akarva-akaratlanul „beviszik” a futballt az életvilágunkba, azt mindennapjaink szerves részévé teszik. A média révén...

Nem is beszélve a virtuális tér nyújtotta eszközökről – a blogok, a Facebook és a Twitter interaktívvá teszik a rajongó-sportoló közötti interakciót és kommunikációt; okostelefonra írt programok sokasága gyakorlatilag valós idejű informálódást biztosítanak a kedvelt focista vagy klub életében bekövetkezett legapróbb részleteiről is. Nem is beszélve a performens Xbox, Nintendo vagy Playstation konzolokra tervezett két- vagy újabban háromdimenziós játékokról, amelyek azt is lehetővé teszik, hogy virtuálisan „csapattársai” legyünk kedvenc csatárunknak, „vele egy csapatban kergethetjük a labdát”, „vívhatjuk meg küzdelmünket” az ősellenség csapatával.

A labdarúgás jelenleg egy szórakoztató műsor: kommercializálódott, eladható termékké vált, ami jó profitot hoz a működtetőknek. De amit tévében látunk, az egy konstruált valóság – hiperreál. S ahogy azt látjuk, annak pornográf jellege (is) van.
Előadásunkban amellett érvelünk, hogy a jelenlegi futball a média hatására az, ami. Egy hiperreál valóságot közvetítő kontroll eszköz, ami normatív viselkedési mintákat mutat fel a társadalomnak.

• Mi a kapcsolat a média és a labdarúgás kommodifikációja és a kommercializácija között?
• Mi a hiperreál és mindez hogyan kapcsolódik a futballhoz?
• Miért “csalóka” a focimeccs, mint “tévéműsor”? Kiket diszkriminál a kamera? A stadion csak egy nagy tévéstúdió lenne, ahol a szurkolók a csupán a megfelelő hangulatot biztosítják?
• Pornográf futball? Mindent a szemnek? Messi, Ronaldo és Mutu? Inkább tévésztárok mint hagyományos értelemben vett futballisták?

Ilyen és hasonló kérdésekre keresi a választ Péter László interaktív előadásában, amit az 5. Szociológus Napok szombati rendezvényén hallgathatnak a társadalom, futball és média témakörében érdeklődők.

 

 

A foci pornográfiája: ki rúghat labdába a fogyasztói társadalomban?

Péter László szociológus szerint a pályán ugyanaz a logika érvényesül, mint a pornográfiában: semmi nem maradhat rejtve.

Egy konstruált valóságot látunk a labdarúgásról a médiában, amit a foci pornográfiájaként írhatnánk le – hangzott el Péter László szociológus, a Babeș-Bolyai Egyetem Szociológia és Szociális Munka Karának oktatója előadásában, amelyet a Szociológus Napok keretében tartott.

Péter szerint a tévés technikai megoldások, a látvány-gazdag közvetítések révén – és innen jön a "foci pornográfiája" kifejezés -, a futball számunkra, akik a monitor másik oldalán vagyunk, társadalmi kontrolleszközként működő, egy partikuláris társadalmi csoport érdekeit képviselő sport lett. Ugyanakkor a média a szponzorációs gyakorlatoknak és a korporációk érdekeinek megfelelően tálalja a foci látványát.

Látványfoci fogyasztóknak

Péter előadásában összefoglalta a globális média által eladható tévéműsorként felfogott futballmérkőzéseknek a munkásosztály szórakozásaként ismert sportból a középosztályosodó látványfociig tartó változásait, aminek köszönhetően gyakorlatilag kicserélődtek a nézők a stadionban és a televízió túlsó oldalán is: előtérbe került a fogyasztó, szemben az érzelmi okokból drukkolókkal.

Ahhoz, hogy a látványfoci eladható médiatermékként működhessen, szükség volt egy sor technológiai újításra, valamint azokra a kamerákra, amelyek segítésével a játékosok mozgása tökéletesen lekövethető a pályán. Péter szerint itt ugyanaz a logika érvényesül, mint a pornográf iparban: az, hogy semmi nem maradhat rejtve.

De nem csak ez változott meg, hanem az is, hogy mit jelent maga a sport. Így például nem az a szempont, hogy biológiai szempontból mikor lenne ideális a játékosoknak játszani, hanem az, hogy mikor tudja nézni a közönség.

Éppen ezért válnak maguk a játékosok is termékké, akiket a transzferpiacon adnak-vesznek. Péter elmondta azt is, hogy megtörténik néha, hogy bizonyos szabályokat azért vezetnek be, mert a média azt sugallja. Erre Péter példaként a négy negyed bevezetésének a felvetését hozta fel, ami több reklám sugárzására adhatna lehetőséget.

A nézők: fogyasztók

Péter kiemelte, hogy a stadion a modern focis tévéközvetítésekben másodlagos szereppel bír, a nézőknek az a „feladatuk”, hogy a megfelelő környezetet biztosítsák a játékhoz. A stadion maga is tévéstúdióvá alakul, hisz a jegyekből származó bevételeket többszörösen felülmúlják a tévés bevételek.

Éppen ezért a szurkolókat fogyasztókként láttatják, és a hagyományos értelembe vett szurkolókat a kamera inkább elkerüli.

Ugyanakkor kevesebb férőhelyesre építik át a stadionokat, és megszűrik, hogy kik kerülhetnek be, valamint a jegypolitika is megváltozik, méghozzá úgy, hogy a nagyobb vásárlóerejű nézők kerülhessenek be. Emellett a stadionok kontrollált térré váltak: elzárt szektorok, rangsorolások, kamera által megfigyelt ülőhelyek és a bérletrendszer bátorítása teszi ezt lehetővé.

Péter kiemelte, hogy miközben a stadion a középosztályi fogyasztás tere lesz, egyben a társadalmat is leképezi amiatt, hogy nem sok esélyünk van olyan szektorba kerülni, ahová a zsebünk nem engedi.

Kit mutatnak és kit nem a közvetítéseken a szurkolók közül?

A közvetített képi valóságban a fogyasztói éthosz promoválása határozza meg, hogy a nézők közül kiket, hogyan mutatnak: előszeretettel családokat, baráti társaságokat fognak mutatni, lehetőleg valamilyen fogyasztói aktus közepette.

Péter szerint ezzel a módszerrel a közvetítő diszkriminál, mert úgy tesz, mintha nem lennének olyan tagjai a társadalomnak, akikre nem jellemző a társadalmi integráltság, a látszólagos boldogság, a középosztályi vásárlóerő.

Ugyanakkor a kamera lehetőség szerint elkerüli a kisebbségieket, a bevándorlókat, nem mutatja a fogyatékosokat, a túlsúlyos embereket. Emellett előnyben részesíti a férfiakat is a nőkkel szemben.

Péter szerint azért beszélhetünk hiperreálról, mert egy olyan képet mutat a társadalomról, ami csak egy szűk rétegre jellemző, miközben kicenzúráz minden olyan jellegű megnyilvánulást, politikai üzenetet, ami szembeszegülést sugall a mainstreammel.

Péter előadásában kiemelte, hogy mindezzel az a legnagyobb probléma, hogy a futballról vetített képet szórakozásként adják el, a fogyasztásra vonatkozó üzenet latens módon jelenik meg, és éppen ezért sokkal kisebb az ellenállás vele szemben. Példaként hozta fel, hogy a diákok körében is nagyon magas azoknak az aránya, akik focisták akarnak lenni. Péter szerint arról is beszélni kellene, hogy vannak mások is, nem csak tökéletes testek, nem csak tökéletes fogyasztói állapot.

Főcze János
transindex.ro


Nyomtatás   E-mail