A zakát, amely az iszlám előírásai szerint muszlimok által muszlimoknak kötelezően adandó alamizsna, az iszlám öt alappillérének egyike. Malajziában, ahol az állami és vallási intézmények szoros együttműködésben kormányoznak, és az iszlám a hivatalos államvallás, az elmúlt évtizedekben jelentős változások történtek a zakátra vonatkozó iszlám jogszabályok terén.
A folyamat következtében az állam központosította és bürokratizálta a zakátot, és jelenleg évente több milliárd maláj ringgitet (1 MYR nagyjából 1 lejnek felel meg) gyűjt be muszlim magánszemélyektől és muszlim tulajdonban lévő vállalatoktól. Mindezt azzal indokolja, hogy az állami szervek inkább képesek meghatározni, hol van szükség a karitatív adományokra. A zakát begyűjtéséért és elosztásáért felelős állami keretekbe integrált vallásos intézmények rendkívül bürokratizált, korporalista jellegű modern szervezetek, amelyek szigorú ellenőrzést gyakorolnak a zakát kezelése felett.
A Korán előírása szerint a zakátot nyolc meghatározott kedvezményezett csoport között kell szétosztani, elsősorban a szegények javára. Ide tartozik a hagyományos értelemben vett rabszolgák (al-riqab) felszabadítása is. Malajziában azonban a zakát jelentős részét az állami apparátus saját állítása szerint az isteni szolgálat jegyében, a közösség javára, többek között a dakwah (iszlám hittérítő) tevékenységek finanszírozására fordítja.
Az 1980-as évek végétől kezdődően a malajziai iszlamista hatóságok, a politikai szereplők támogatásával, egyre konzervatívabb előírásokat kezdtek követni, különösen az állampolgárok erkölcsi viselkedése tekintetében. Ennek keretén belül kiemelt figyelmet fordítanak az úgynevezett „erkölcsi deviánsok” vallási alapú átnevelésére, akik közé olyan úgynevezett társadalmi betegségek „áldozatait” sorolják, mint a szexmunka, a droghasználat, az „LMBTQ-életstílus”, valamint a házasságon kívüli szexuális kapcsolatok. A zakátot kezelő bürokrácia az al-riqab kategóriáját a kortárs viszonyokra alkalmazva ezen személyeket modern kori „rabszolgákként” definiálja. A társadalmi felelősségvállalásra és szociális ellátásra hivatkozva, a zakát felhasználásával „rehabilitációs”-detenciós központokat és vallásos átnevelő programokat hozott létre ezen személyek „megmentésére” és gazdasági „felemelésére”.
Hosszú távú antropológiai terepmunkámra alapozva előadásomban azt a sajátos jelenséget mutatom be, hogy a zakát, amelyet az iszlám előírásai szerint feltétel nélkül kellene adni, miként vált a jogilag, társadalmilag és gazdaságilag marginalizált transznemű nők „rehabilitációjának” eszközévé. Rávilágítok arra is, hogy a transznemű nők nem csupán passzív elszenvedői a folyamatnak. Különféle stratégiákat dolgoznak ki arra, hogy megtartsák nemi önazonosságukat, miközben részt vesznek a „rehabilitációs” programokban, illetve hogy a program tartalmát saját érdekeik szerint módosítsák. Noha ez a viszony erőteljesen aszimmetrikus hatalmi kapcsolatokra épül, amelyet a hatóságok szociális felelősségvállalási programként igyekeznek álcázni, egyúttal egyfajta negatív reciprocitásként is értelmezhető.
